2017. január 19., csütörtök

Aradról a Bethlen térig

Januári programfüzetünkben nyomtatva is olvashatjátok Balogh József, a Maszk Egyesület elnökének bevezetőjét.

Ami azt illeti, a vendég vendégségbe megy. Bár, valakinek az emlékezete megőrzött egy mondatot a kilencvenes évek Békéscsaba – Jókai Színház – Büfé Bermuda háromszögből. Abban a mondatban azzal fenyegettem Tapasztó Ernőt, hogy jön ő még a mi utcánkba!
Aztán mi (MASZK Egyesület), én (Balog) mentem az övékébe, az aradiba. Aradra, 
az évtizedek után újjászülető magyar színházba. Aradi Kamaraszínház. Ezt hamar megtanultuk, még azzal együtt is, hogy a Gujdár-Fekete-Tapasztó trió leginkább a moziból átalakított Marionettben volt fellelhető. Színház alapítási, mozgatási és fenntartási lázban. Egy Bábszínházban, bábok nélkül.
Gondoltuk, jó lesz az, ha ebből a THEALTER népe is lát valamit, Szegeden. Először is a színészt, akit Harsányi Attilának hívnak. Ő – ööö – miskolci, és alapító, hiszen a legtöbbet, legtöbbször ő izzadt, tepert, vérzett az aradi deszkákon. Annyi díja van Romániában, mint az összes magyar színésznek. Összesen. Vagy, annál is több. Vagyis? Vagyis, utóbb, 2012-ben, a Tótékban voltunk például Pécsről, Temesvárról, Aradról, Szegedről, Budapestről, Miskolcról, és még Erdély közepéből is a produkcióban. Magyar, magyar és még magyarabb koprodukció. Örkény nyelvén. 
Számok, címek, szereplők, rendezők, statisztikák helyett jöjjenek az élő színházba!
A Bethlen Téri Színháznak ezt ugyan nem kell bemutatnunk. Hogy mindenki produkál és koprodukál. Így ér össze centrum és periféria, és viszont. Olyan Möbius szalag ez, aminek minden oldalán ugyanazok sétálnak. Hol a lábukon, hol a fejük tetején. Nagy, közös színházainkhoz most csak annyit kívánok – Arad legyen Budapesten, Szeged Aradon, Budapest pedig Szegeden. Aztán meg jönnek a többiek is, Miskolcról, Temesvárról, Békéscsabáról. A Színház utazik, az Utazó a Színházba ér. 
És, mindent visz!


Balog József

2016. január 19., kedd

Interakció Kolozsvárról, avagy „vegyék figyelembe, hogy én is ott vagyok”

Interjú Imecs-Magdó Leventével

2016-ban a Bethlen Téri Színház negyedik alkalommal rendezi meg a Vendégváró Fesztivált. Idén a Váróterem Projekt látogat el hozzánk Kolozsvárról.
Ennek kapcsán Imecs-Magdó Leventével, a társulat elnökével beszélgettünk.

fotó: Bán József

Milyen indíttatásból, illetve milyen céllal hoztátok létre a társulatot?

Hat évvel ezelőtt fejeztük be a főiskolát Kolozsváron, ez az egész akkor kezdődött. Hárman-négyen az évfolyamról úgy gondoltuk, hogy együtt kellene maradnunk, és kipróbálnunk, hogyan is tudunk magunk dolgozni bármiféle felsőbb irányítás nélkül. A szabadságot akartuk megtapasztalni: egyfajta útkeresésből, és az önkifejezés kutatásából eredt. Nyilván az évek során sok kompromisszumot kellett kötnünk, és nem is annyira romantikus, mint ahogyan azt az ember a legelején naivan eltervezi. Viszont tényleg azzal foglalkozunk, amivel szeretnénk. Tehát olyan előadásokat hozunk létre, olyan témákkal dolgozunk, amelyek minket érdekelnek, és olyan nyelven szólalnak meg, ami hozzánk közel áll. Mind belőlünk táplálkoznak, mind szervesen a miénk. Ezt tartottuk a legfontosabbnak a kezdetekkor is, és ezt tartjuk a legfontosabbnak most is.

Kifejtenéd, hogy milyen témákkal foglalkoztok?

Ez rendkívül változó. Például a legutóbbi bemutatónk, az Occupy Yourself a függőségekről szól. Ez egy nagyon tág téma, nemcsak a drog vagy alkohol tartozik ide –talán első hallásra ezek jutnak először az ember eszébe-, hanem a legkülönbözőbb folyamatok.
Hogy még egy kérdéskört említsek: volt egy előadásunk, ami a hajléktalanokról szólt. Ez is aktuális társadalmi probléma.
Volt egy korábbi produkciónk a diákéletről, a Mit csináltál három évig?. Ezt nagyon sokáig játszottuk és hihetetlenül sikeres volt a kolozsvári egyetemisták körében.
Azonban vannak olyan előadásaink is, amelyeknek nincs ennyire megragadható tematikájuk, hanem sokkal szerteágazóbbak és sokrétűbbek. Ilyen például az Advertego és a Zéró, amiket a Bethlen Téri Színházba hozunk.

fotó: Robert Puțeanu

Hogyan jön létre egy Váróterem Projekt előadás?

Ez is alakult az idők folyamán. Kezdetben magunk rendeztünk, és ennek meg is volt a maga bája. Azt mondhatom, hogy megállták a helyüket ezek az előadások is, de éreztük, hogy a versenyképes előadásokhoz nem tudunk eleget. Így fogalmazódott meg az igény, hogy rendezőkkel dolgozzunk együtt. A feldolgozandó téma sokszor attól is függ, hogy az adott rendező mit hoz magával. Általában olyan fiatal rendezőkre kell itt gondolni, akik látnak bennünk lehetőséget, és mi is úgy gondoljuk, hogy fejlődhetünk az irányításuk alatt.
Egyébként ritka az olyan eset, amikor kész szöveg alapján készül egy produkció. Legtöbbször egy felmerülő témával kapcsolatban elkezdünk beszélgetni, helyzetgyakorlatokat csinálni. Otthonra is kapunk feladatokat, és mindezek alapján kerülnek be a szövegek az előadásba. Tehát a darab és a szöveg együtt párhuzamosan alakulnak. Ez tényleg izgalmas, de ugyanakkor nyúlik is a próbafolyamat, és így bő négy hónapra is szükség lehet egy-egy előadás létrehozásához.

Hogyan viszonyultok a nézőkhöz? Egy-egy előadás készítésekor gondoltok arra, hogy kik fogják megnézni a darabot?

Ez főleg a legelején volt kérdés, amikor indultunk. Már említettem, hogy van olyan előadásunk, ami a diákságot célozta meg. A kolozsvári diákságnak széles rétege nyitott és érdeklődő az újszerű kulturális és művészeti tevékenységek iránt. Szóval kialakult egy kis törzsközönségünk, akik már hat éve járnak az előadásainkra. Nyilván ez azóta bővült is.
Fontos számunkra a közönségnevelés. Több gyermekelőadásunk is van, illetve meg kell említeni a Bánk bánunkat, ami egy tantermi darab, negyvenkét percig tart, így pont belefér egy iskolai tanórába. Bízunk benne, hogy ezek a gyerekek színházba járó felnőttekké válnak.

Illetve egy másik oldalról is megközelítve a kérdést: mindig bosszantott az olyan színház, aminek nincs köze hozzám. Amikor csak ülök, végignézem, majd hazamegyek, mintha mi sem történt volna. Azt szeretem, amikor valamiféle megérintettség, találkozás történik, amikor figyelembe veszik, hogy én nézőként igen is ott vagyok. Akárhogy nézzük, a színház a nézőért van. Nem kizárólag, de elhanyagolhatatlan része. A mi színházunkban felszínre kerül az „itt és most”, tényleg ott történik valami, fontos az interakció. Ez egy nagyon jó nyelv. Ki tud zökkenteni, ha esetleg unatkozni kezdenél. Zavarba jössz, ami teljesen élő dolog. Amikor a néző zavarba jön, mi is ugyanúgy zavarba jövünk a színpadon. Tehát ez teljesen kettős folyamat. Az a tapasztalatom, hogy a nézők partnerek ebben, ők is élvezik. Persze, van kivétel, egy példát is hadd mondjak. Egyszer ki kellett hívnom egy párt a nézőtérről. Már hatodik perce könyörögtem, biztosítottam őket, hogy semmi baj nem történhet, nyúlt a jelenet, és senki nem jelentkezett. A végén a befogadó színház világosítója és a jegyszedő kisasszony jöttek be, és ment tovább az előadás. Ezek mind beleférnek, és a végén jót nevetünk rajta, hogy meleg helyzet volt, de ez is megoldódott.


fotó: Robert Puțeanu

Mesélnél arról a három előadásról, amit a Vendégváró Fesztiválra hoztok?

Az Advertego egy nagyon izgalmas kísérlet volt, mivel Botos Bálint, a rendező, azt tűzte ki célul, hogy a lehető legtöbb kötelező színházi tényezőt elhagyjuk. Nem a díszletre vagy világításra gondolok, hanem inkább a dramaturgiára, a szereplőkre, a történetre. Éppen ezért lett különösen érdekes: színházról szól, arról a színházról is, amit mi csinálunk. Gyakorlatilag nehéz meghatározni, hogy mi a színpadon szerepeket játszunk-e, vagy színészi-civil létünkben vagyunk jelen, ebből nagyon sok játékosság fakad. Ennek az előadásnak erős a metanyelve, amiben tényleg jó benne lenni. Színészként mindegyikünknek ez az egyik kedvenc előadása, mert nagy szabadságot ad, és mindeközben árad a jókedv.

Zéró a második közös munkánk Bálinttal. Ez a darab bizonyos szinten tovább építkezik az Advertego-ból: formailag is, ahogyan egyik jelenet átfolyik a másikba, illetve mind a kettőben használunk élő zenét. Ugyanakkor valami mást is szerettünk volna kipróbálni, így itt már szerepekkel dolgozunk. Öt fiatal történetéről van szó, a mindennapok –akár kimondatlan–problémáiról, mint halál, függőségek, önmegvalósítás. A Zéró rendkívül jó fogadtatást, és a lehető legkedvezőbb kritikákat kapta mind szakmailag, mind pedig a közönség által. Nem titok, hogy nagyon szeretjük, és örülünk, hogy elhozhatjuk a Bethlenbe.

paraFabulák gyerekelőadás – bár azért ezt egy kicsit kirekesztőnek is nevezhetném, hiszen teljesen kortalan és mindenkinek ajánljuk. Ezt Rumi László rendezte, aki magyarországi bábrendező, és roppant elismert a szakmában. A paraFabulák volt az első, amit vele együtt készítettünk. A létrejöttét tekintve is különleges. Rumi Lászlót nagyon érdekelték Heltai Gáspár szövegei, mivel nagyon régi és veretes ez a nyelvezet, rengeteg humor származtatható belőle. Mi pedig nagyon szerettünk volna valamiféle tárgyanimációs projektet, ami szintén sokféle humor forrása lehet. Ez a kettő pedig tökéletesen passzolt, és végül így született meg az előadás. Nyilván a próbafolyamat egy nagy játék volt. Bevittünk egy halom tárgyat a terem közepére, hogy lássuk, mi minek feleltethető meg. Jó kis vidám produkció lett ebből. És sokat éneklünk.


fotó: Robert Puțeanu

Ez mind izgalmasan hangzik, nagyon várjuk, hogy itt Budapesten is láthassuk a produkcióitokat.

Igen, igazán örültünk, amikor megkerestek minket a Bethlenből. Ismertük már a Vendégváró Fesztivált, és nagy öröm, hogy ránk is sor került– hogy idén mi lehetünk a vendégek. Szívesen teszünk eleget a meghívásnak. A legfontosabbat pedig el ne felejtsem: mindenkit sok szeretettel várunk!

Az interjút Varga Nóra készítette

2015. január 24., szombat

Tanulni jártam mindenhova

A Vendégváró Fesztivál idei vendége az András Lóránt Társulat



Kalandos úton, szinte kamikaze akciókkal képezte magát versenytáncosból kortárs koreográfussá. Miután elfogytak Romániában a lehetőségek, folyamatosan külföldi ösztöndíjakra pályázott, hogy képezze magát. András Lóránt azon kevés táncművészek egyike ma Romániában, aki saját társulatot alapított, hogy így is népszerűsítse a modern táncot ott, ahol ennek még nincs igazán múltja. De a jelen és jövő már a kezében van: a tánc elsöprő ereje. Lenyűgöző, ahogyan szinte a semmiből a legtöbbet ki tudja hozni, ösztökélve minderre a saját táncosait is. Az idei Vendégváró Fesztivál erdélyi meghívottjával, az elkötelezett táncmániással, az András Lóránt Társulat vezetőjével beszélgettünk.


Mit hoztál otthonról, hol vannak a gyökereid?
Félig csángó, félig székely vagyok, táncos gyökereim talán édesanyámtól származnak, aki már az „átkosban” is a helyi varroda néptánckarának oszlopos tagja volt, ott énekelt és táncolt, de édesapám részéről is nagyon kötődöm a gyimesi kultúrkörhöz, az ereimben benne van az ezeréves kultúra, ami onnan származik.
Hogy áll ma a klasszikus balett-képzés Romániában?
Az országban körülbelül három iskolában folyik középiskolai szintű balett oktatás. Felsőfokú oktatás egyáltalán nincs. Ahol vannak operák, ott van középiskolai szintű balett oktatás is (Kolozsvár, Temesvár, Bukarest és talán Constanta). Hogy ezeknek a színvonala milyen, arról jelenleg nem áll módomban számot adni, amivel viszont szembesültem az az, hogy nagyon lerobbantak a képzések. Azonban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezésében nemrég indult egy táncos- koreográfus kurzus, ami igazán jó hírnek tekinthető. Az egyetem vezetősége ráérzett arra, hogy itt egyfajta adósság van, hiszen a monarchia óta és Románia létezése óta a határon kívül rekedt a felsőfokú táncoktatás. Természetesen a kortárs tánc ennek ellenére is fennmaradt, különféle műkedvelői csoportok házon belül továbbvitték a táncot, kísérletezetek vele, keresték a saját határaikat. Például a versenytánc valamiért magas szintre fejlődött már a kommunizmus idején is. Nekem is az volt az egyetlen szerencsém, hogy Csíkszeredán egy erős néptánc mozgalom működött, de emellett a versenytánc is divatos és eltűrt hobbi volt.
Miért pont a tánccal, mint művészeti ággal kerültél kapcsolatba?
Nem kerestem a táncot, valószínűleg a tánc keresett engem. 14 évesen a haverok javaslatára beiratkoztam egy társastánc iskolába, aminek a világa teljesen magával ragadt. Sikereket értem el és mire felkerültem a senior kategóriába, addigra felvettek a Kolozsvári Színművészeti Akadémiára, színész szakra. Ez már tudatos lépés volt, hiszen az előadás része vonzott a műfajnak, csak úgy, mint a táncnál is. A táncban nem annyira a dolgok matematikája vonzott, mint inkább a szereplés. A többiek közül sokan milliméterről milliméterre számolták ki a lépéseket, de én nem az a típus voltam. Én ösztönösen táncoltam és ezzel együtt játszottam, és így értem el a sikereimet. Az ösztön bizony sokat számít ebben a műfajban. Nem lehet egy kottát csak úgy lejátszani, azt elő is kell adni. Később több mint tíz éven keresztül a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál alkalmazott színészként és koreográfusként dolgoztam, ahol nagyon nagy emberekkel – színészekkel, rendezőkkel – találkozhattam, dolgozhattam együtt, és ez mind hozzájárult ahhoz, hogy olyan koreográfus legyek, amilyenné fejlődtem.
Hogyan kezdődött a koreográfusi karriered?
Egyszer csak nem színészként, hanem koreográfusként kezdtem el dolgozni. Adott volt egy zenés darab, amiben az aktuális koreográfus összeveszett a színészekkel, otthagyott csapot-papot, és mire beértem a színházba, kiderítették versenytáncos múltamat és felkértek, hogy koreografáljam meg a táncokat a darabhoz. És innentől kezdve hiába végeztem és játszottam is színészként, folyamatosan hívtak koreografálni más színházakba is.
Mikor nyílt meg a világ számodra?
Az egész 1992 nyarán kezdődött, amikor láttam a barcelonai olimpia megnyitóját, ahol fellépett két flamenco táncos. Valamiért azt gondoltam naivan, hogy én tőlük szeretnék tanulni, és rövidesen megkerestem őket. Először persze úgy néztek rám, mint egy ufóra, de később elhitték, hogy komolyan gondoltam, és tényleg tanulni akarok tőlük. Egy idő múlva rájöttem, hogy odahaza nem fejlődhetek, mint koreográfus, ezért Európa-szerte mesterkurzusokra pályáztam és kamikaze módszerrel sikerült egy sor ösztöndíjat elnyernem. Grazba és Bécsbe is sokat jártam mesterkurzusokra, fesztiválokra, ahol leginkább kortárstáncot oktattak, illetve annak a koreográfiáját.
Hogyan sikerült a kortárs tánc fele előrelépni? Mik voltak azok az erők, amik segítették munkádat?
Ez egy hosszú folyamat volt. Miközben színdarabokat koreografáltam, lehetőségem nyílt az Egyetemen táncot oktatni. Alap színpadi táncokkal kezdtem, de igyekeztem megtanítani a színészeket, hogyan kell formát alkotni és nem formát másolni. Nem arra tanítottam őket, hogy magolják be azt a 15 lépést, ami a jelenethez kell, hanem élvezzék is, tegyenek hozzá, szenvedéllyel, szívvel-lélekkel csinálják. Azon vettem észre magam, hogy kezd az érdekelni, hogy születik meg végül a forma. A klasszikus táncokat is a semmiből, helyzetgyakorlatokból próbáltam megtanítani, anélkül, hogy a színészek észrevették volna, hogy egyszer csak tangóznak. Konkrét táncok születtek, amik később önálló előadásokká nőtték ki magukat. Ezt követően jó néhány vizsgaelőadást rendeztem, amit az ország minden szegletéből érkezett művészek is láttak, és elkezdtek több helyre hívni, hogy rendezzek itt is, ott is önálló táncesteket. Így lett egyszer csak koreográfus belőlem, a szónak abban az értelmében, aki képes egész estés előadásokat csinálni a tánc nyelvén. Nagyon sokáig viszont meg volt kötve a kezem, hiszen hiába a kortárs táncelőadás, ha csupán színészekkel tudtam ezeket létrehozni. Táncosok után kutatva rádöbbentem, hogy a középfokú képzésben részt vevő táncosokat nem engedik be a színházakba, a népi táncosok pedig egy elég erős, zárt kasztot alkotnak.
Volt egyáltalán lehetősége egy középfokú iskolát végzett táncosnak, hogy munkát találjon?
Nagyon szomorú volt a kép, hisz a középfokú iskolát végzettek zöme is csak a balettkarba tudott bekerülni az operába, vagy volt, aki oda sem, és nagyon szánalmas volt az anyagi helyzetük is, sokan közülük elmentek sztriptíz táncosnak Németországba vagy Olaszországba.
Akkor maradtak azok, akiket beengedtek a színházba, a színészek?
A színházban mindig elölről kellett kezdenem az oktatást, fából vaskarikai helyzetek voltak, hiszen színészekkel és nem pedig táncosokkal dolgoztam, de ez mégis valamilyen módon inspirált és szerencsére néhány színészt is, akik rájöttek, hogy tudják használni a testüket. Sajnos a legtöbbször beleestem abba a csapdába, hogy a rendező ráosztotta a színészekre a táncot és néha még az éneket is, de sokszor kiderült, hogy az illető sem táncolni, sem énekelni nem tud, és ebből kellett nekem építkeznem, mert a rendezőket mindez nem érdekelte, hiszen ott a koreográfus, majd megoldja ő.  Csapdában voltam amiatt is, mert szerettem volna előre lépni, de nem volt kivel, nem volt hol, és nem volt hozzá pénz se. És ekkor hívtak el a Marosvásárhelyi Egyetemre, hogy oktassak felsőfokon koreográfiát. Hosszú távra terveztünk, követve mindenkinek a fejlődését, elindulhatott valami. 2009-ben alakult a főiskolai balett képzés, én 2010-től tanítok ott.
Azért az elismerés, ha valakit egy egyetemre hívnak tanítani.
Számomra ez nem elismerés, hanem átok, mert annyira nem foglalkozik a rendszer azzal, aki valamiben profi.  Bolondnak, vagy legalábbis félőrültnek kell lenni ahhoz, hogy a saját magad karrierjéről, az anyagi jólétedről, egy tempóról, egy körforgásról, amiben benne vagy, lemondjál azért, hogy bekerülj egy olyan közegbe, ahol egyáltalán nem tisztelik a szaktudást. Doktorálnom kellett abból, amit tudtam, amiért odahívtak, újra és újra be kellett bizonyítanom, mint állami alkalmazott, hogy én is érek valamit. De megcsináltam, mert úgy éreztem, megéri és példát is mutathatok vele.  


Hogy alakult meg a társulat?
Ahogy végeztek a generációk, kiderült, hogy felsőfokú oktatás sincs ezen kívül, így intézmények sincsenek, akik befogadhatnák a táncosokat. Nem áll rendelkezésükre egy olyan kiszámítható jövő, mint mondjuk egy színésznek, akik el tudnak helyezkedni szinte bármelyik színházban. A diploma megszerzése után az volt a célom, hogy megpróbáljam őket egyben tartani, és itt jött a képbe a társulatalapítás gondolata. Ez a mostani társaság úgy összekovácsolódott egy bizonyos táncszínházi látásmód köré, hogy vétek lett volna elengedni őket. Egyébként pedig bennük is legalább annyira ott motoszkált, hogy létre kellene hoznunk egy olyan társulat, ami ütőképes, különleges, és meg tudja mutatni mindazt a munkát, amit az elmúlt években, évtizedekben sokan belefektettünk egy kortárs táncműhely létrejöttébe.
Ha jól tudom, ez az egyetlen kortárstánc társulat Romániában.
Igen, bár az M-stúdió is hasonló vizeken evez, ők inkább a színház felől közelítik meg a kortárs táncot, mi viszont tisztán a táncot helyezzük előtérbe.
Akkor ez egy fontos szerep, amit Te betöltesz.
Több mint valószínű, hogy én vagyok és leszek az a katalizátor, aki útjára indítja az új társulatokat, jobban belegondolva egyfajta célomnak, küldetésemnek is érzem azt, hogy minél több ilyen szerveződést létrejöjjön Romániában. Úgy gondolom, hogy az új társulatok vezetői azokból a mostani táncos-tanulókból fognak kikerülni, akiket jelenleg én oktatok. Elindult egy olyan kohézió, ami nagy dinamikával kezdi betölteni a teret, a fiatalok tele vannak energiával, ötletekkel, gondolatokkal, inspirációkkal, mindez hozzásegíti őket ahhoz, hogy előbb-utóbb létrejöjjenek a független, kortárs táncműhelyek is.
Nem vagy féltékeny?
Egyáltalán nem. Olyanok ők, mint a gyerekeim. Egy tanítónak tudnia kell, hogy a tanítás azt jelenti, hogy a gyerek egy darabig képviseli azt, amit a tanárjától kapott, de aztán egyszer csak elkezdi képviselni saját magát mindazzal, amit tőle tanult. Ha nem ezt tartod szem előtt, semmi értelme a tanításnak. Bizonyos értelemben azzal, hogy tanítani kezdtem, öngólt adtam magamnak, mert ott van egy halom színház, ahová eddig engem hívtak dolgozni, most meg őket hívják. Jóval kevesebbet keresnek, mintha én lennék ott, és hellyel-közzel meg is tudják csinálni a feladatot, de ezért nem hiszem, hogy féltékenynek kellene lennem, sőt inkább nagyon büszke vagyok rájuk. Az én koreográfusi létem nem ezen múlik, hiszen, ha valaki velem akar dolgozni, az velem is fog dolgozni. Nem vesszük el egymás kenyerét, mindenki külön karakter, mindenki a saját útját járja.
Hogy fogadtátok az idei Vendégváró Fesztivál meghívását?
Megtiszteltetés volt ez az odafigyelés a munkámra és a társulatra, nagyon köszönjük a Bethlen Téri Színház és a Közép-Európa Táncszínház művészeinek és vezetőinek ezt a lehetőséget, hiszen nekünk még nagyon sokat kell dolgoznunk, le kell futni a kötelező köröket, fontos, hogy a táncvilág tudomást szerezzen rólunk, de szerencsére a sok felkérés önmagát generálja. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy jónak kell lenni, fel kell kelteni a szakma és nem utolsó sorban a közönség figyelmét, és ez nagyon sok energiát emészt fel.
Hogyan működik most a társulat?
Egyszerű cégként, kft-ként, de egyesületet szeretnénk alapítani, hiszen a pályázatokból, bár megélni nem lehet. Romániát illetően alig van lehetőség, de a világban sok van. és a pályázatok nagyon fontos kiegészítői egy társulat gazdasági életének.
Miért pont két Ionescu-darabot hoztatok erre a bemutatkozásra?
Ezek vizsgaelőadások, a darabok koreográfusai ezekkel vizsgáztak az elmúlt években, hiszen előadás nélkül nem kaphatnak diplomát. Nagyon eltérő témákat játszik a társulat, nem csak Ionescut, de például a Tótékat vagy akár a Dirty Dancinget is játsszuk.
Nemrégiben sikerült nagyot előrelépni, hiszen megkaptátok az Erdélyi Magyar Televízió volt székházát, az egykori zsinagóga épületét Marosvásárhelyen. Mi vele a terv?
Viszonylag könnyű dolgunk volt a pályázásnál, mert egyedi dolgot szerettünk volna az épületben kialakítani, méghozzá egy kortárs táncközpontot, így megkaptuk az épületet. Mivel korábban a helyi tévé működött benne, technikailag elég jól fel van szerelve. Az oktatásnak nagy szerepet szánok, de minden este lenne színházi előadás is. Egy performatív művészeti központot szeretnék létrehozni, ahol nemcsak a kortárs táncnak van helye, de kiállításoknak, zenés esteknek, performanszoknak is tudnánk helyet biztosítani. Fontos lenne, hogy olyan produkciókat fogadjunk be, melyeket jelenleg az állami intézményrendszerek még nem képesek a helyükön kezelni, pedig létező dolgokról, művészekről, előadásokról van szó. A ritmus, a dinamika, a képiség, a folyton megújulásra való készégnek és az innovatív dolgoknak szeretnénk ott helyet adni.
De ehhez pénz is kell.
Folyamatosan keressük a megfelelő forrásokat, mind városi, mind megyei, mind pedig országos vagy európai szinten. A profi táncos csapat kialakulása mellett szükség van egy profi marketinges-pénzügyes háttérre is, akik tudják, mit hol, hogyan lehet megvalósítani. Egy ponton túl már nem szeretnék az adminisztratív dolgokkal foglalkozni, de rájöttem, hogy ugyanúgy, ahogy a táncosokat, lehet, hogy a menedzsmenthez értő új generációt is nekem kell kinevelnem annak érdekében, hogy egy ponton túl a művészetemre koncentrálhassak.


Mik a közeljövő tervei?
Legfőképpen az életben maradás, és ha ez működik, minden más már csak részletkérdés. Ezen kívül nincsenek problémáink, hogy a művészeknek fizetést kell adni, én sem ezzel foglalkoztam az elmúlt 40 évemben, hogy gazdasági igazgatóként működjek, most tanulok bele egy csomó dologba, a terv az, hogy legyünk ügyesek és maradjunk életben. Szerencsére szépnek látom a jövőt.

Készítette: Fejes Imre
Szerkesztette: Berec Sára


2015. január 21., szerda

KözöN/SSégi blogírás

Fesztiválblogunkra várjuk kedves nézőink véleményét, gondolatait a látott előadásról.

A Vendégváró Fesztivál előadásaihoz kapcsolódóan várjuk a hozzászólásokat - 1-1 szóban vagy néhány mondatban kifejtve -, melyet megírhat az előtérben elhelyezett papírokon vagy az alábbi oldalakon: