A Vendégváró Fesztivál
idei vendége az András Lóránt Társulat
Kalandos
úton, szinte kamikaze akciókkal képezte magát versenytáncosból kortárs
koreográfussá. Miután elfogytak Romániában a lehetőségek, folyamatosan külföldi
ösztöndíjakra pályázott, hogy képezze magát. András Lóránt azon kevés
táncművészek egyike ma Romániában, aki saját társulatot alapított, hogy így is
népszerűsítse a modern táncot ott, ahol ennek még nincs igazán múltja. De a jelen
és jövő már a kezében van: a tánc elsöprő ereje. Lenyűgöző, ahogyan szinte a
semmiből a legtöbbet ki tudja hozni, ösztökélve minderre a saját táncosait is. Az
idei Vendégváró Fesztivál erdélyi meghívottjával, az elkötelezett
táncmániással, az András Lóránt Társulat vezetőjével beszélgettünk.
Mit hoztál otthonról, hol vannak a
gyökereid?
Félig
csángó, félig székely vagyok, táncos gyökereim talán édesanyámtól származnak,
aki már az „átkosban” is a helyi varroda néptánckarának oszlopos tagja volt,
ott énekelt és táncolt, de édesapám részéről is nagyon kötődöm a gyimesi
kultúrkörhöz, az ereimben benne van az ezeréves kultúra, ami onnan származik.
Hogy áll ma a klasszikus balett-képzés
Romániában?
Az
országban körülbelül három iskolában folyik középiskolai szintű balett oktatás.
Felsőfokú oktatás egyáltalán nincs. Ahol vannak operák, ott van középiskolai
szintű balett oktatás is (Kolozsvár, Temesvár, Bukarest és talán Constanta).
Hogy ezeknek a színvonala milyen, arról jelenleg nem áll módomban számot adni,
amivel viszont szembesültem az az, hogy nagyon lerobbantak a képzések. Azonban a
Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezésében nemrég indult egy táncos-
koreográfus kurzus, ami igazán jó hírnek tekinthető. Az egyetem vezetősége ráérzett
arra, hogy itt egyfajta adósság van, hiszen a monarchia óta és Románia létezése
óta a határon kívül rekedt a felsőfokú táncoktatás. Természetesen a kortárs
tánc ennek ellenére is fennmaradt, különféle műkedvelői csoportok házon belül
továbbvitték a táncot, kísérletezetek vele, keresték a saját határaikat.
Például a versenytánc valamiért magas szintre fejlődött már a kommunizmus
idején is. Nekem is az volt az egyetlen szerencsém, hogy Csíkszeredán egy erős
néptánc mozgalom működött, de emellett a versenytánc is divatos és eltűrt hobbi
volt.
Miért pont a tánccal, mint művészeti ággal kerültél
kapcsolatba?
Nem
kerestem a táncot, valószínűleg a tánc keresett engem. 14 évesen a haverok
javaslatára beiratkoztam egy társastánc iskolába, aminek a világa teljesen
magával ragadt. Sikereket értem el és mire felkerültem a senior kategóriába,
addigra felvettek a Kolozsvári Színművészeti Akadémiára, színész szakra. Ez már
tudatos lépés volt, hiszen az előadás része vonzott a műfajnak, csak úgy, mint
a táncnál is. A táncban nem annyira a dolgok matematikája vonzott, mint inkább
a szereplés. A többiek közül sokan milliméterről milliméterre számolták ki a
lépéseket, de én nem az a típus voltam. Én ösztönösen táncoltam és ezzel együtt
játszottam, és így értem el a sikereimet. Az ösztön bizony sokat számít ebben a
műfajban. Nem lehet egy kottát csak úgy lejátszani, azt elő is kell adni. Később
több mint tíz éven keresztül a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál alkalmazott
színészként és koreográfusként dolgoztam, ahol nagyon nagy emberekkel – színészekkel,
rendezőkkel – találkozhattam, dolgozhattam együtt, és ez mind hozzájárult
ahhoz, hogy olyan koreográfus legyek, amilyenné fejlődtem.
Hogyan kezdődött a koreográfusi karriered?
Egyszer
csak nem színészként, hanem koreográfusként kezdtem el dolgozni. Adott volt egy
zenés darab, amiben az aktuális koreográfus összeveszett a színészekkel,
otthagyott csapot-papot, és mire beértem a színházba, kiderítették
versenytáncos múltamat és felkértek, hogy koreografáljam meg a táncokat a
darabhoz. És innentől kezdve hiába végeztem és játszottam is színészként,
folyamatosan hívtak koreografálni más színházakba is.
Mikor nyílt meg a világ számodra?
Az
egész 1992 nyarán kezdődött, amikor láttam a barcelonai olimpia megnyitóját,
ahol fellépett két flamenco táncos. Valamiért azt gondoltam naivan, hogy én
tőlük szeretnék tanulni, és rövidesen megkerestem őket. Először persze úgy néztek
rám, mint egy ufóra, de később elhitték, hogy komolyan gondoltam, és tényleg tanulni
akarok tőlük. Egy idő múlva rájöttem, hogy odahaza nem fejlődhetek, mint koreográfus,
ezért Európa-szerte mesterkurzusokra pályáztam és kamikaze módszerrel sikerült egy
sor ösztöndíjat elnyernem. Grazba és Bécsbe is sokat jártam mesterkurzusokra,
fesztiválokra, ahol leginkább kortárstáncot oktattak, illetve annak a
koreográfiáját.
Hogyan sikerült a kortárs tánc fele
előrelépni? Mik voltak azok az erők, amik segítették munkádat?
Ez
egy hosszú folyamat volt. Miközben színdarabokat koreografáltam, lehetőségem
nyílt az Egyetemen táncot oktatni. Alap színpadi táncokkal kezdtem, de
igyekeztem megtanítani a színészeket, hogyan kell formát alkotni és nem formát
másolni. Nem arra tanítottam őket, hogy magolják be azt a 15 lépést, ami a
jelenethez kell, hanem élvezzék is, tegyenek hozzá, szenvedéllyel, szívvel-lélekkel
csinálják. Azon vettem észre magam, hogy kezd az érdekelni, hogy születik meg
végül a forma. A klasszikus táncokat is a semmiből, helyzetgyakorlatokból
próbáltam megtanítani, anélkül, hogy a színészek észrevették volna, hogy
egyszer csak tangóznak. Konkrét táncok születtek, amik később önálló
előadásokká nőtték ki magukat. Ezt követően jó néhány vizsgaelőadást rendeztem,
amit az ország minden szegletéből érkezett művészek is láttak, és elkezdtek
több helyre hívni, hogy rendezzek itt is, ott is önálló táncesteket. Így lett egyszer
csak koreográfus belőlem, a szónak abban az értelmében, aki képes egész estés
előadásokat csinálni a tánc nyelvén. Nagyon sokáig viszont meg volt kötve a
kezem, hiszen hiába a kortárs táncelőadás, ha csupán színészekkel tudtam ezeket
létrehozni. Táncosok után kutatva rádöbbentem, hogy a középfokú képzésben részt
vevő táncosokat nem engedik be a színházakba, a népi táncosok pedig egy elég
erős, zárt kasztot alkotnak.
Volt egyáltalán lehetősége egy középfokú
iskolát végzett táncosnak, hogy munkát találjon?
Nagyon
szomorú volt a kép, hisz a középfokú iskolát végzettek zöme is csak a
balettkarba tudott bekerülni az operába, vagy volt, aki oda sem, és nagyon szánalmas
volt az anyagi helyzetük is, sokan közülük elmentek sztriptíz táncosnak
Németországba vagy Olaszországba.
Akkor maradtak azok, akiket beengedtek a
színházba, a színészek?
A
színházban mindig elölről kellett kezdenem az oktatást, fából vaskarikai
helyzetek voltak, hiszen színészekkel és nem pedig táncosokkal dolgoztam, de ez
mégis valamilyen módon inspirált és szerencsére néhány színészt is, akik
rájöttek, hogy tudják használni a testüket. Sajnos a legtöbbször beleestem abba
a csapdába, hogy a rendező ráosztotta a színészekre a táncot és néha még az
éneket is, de sokszor kiderült, hogy az illető sem táncolni, sem énekelni nem
tud, és ebből kellett nekem építkeznem, mert a rendezőket mindez nem érdekelte,
hiszen ott a koreográfus, majd megoldja ő.
Csapdában voltam amiatt is, mert szerettem volna előre lépni, de nem
volt kivel, nem volt hol, és nem volt hozzá pénz se. És ekkor hívtak el a
Marosvásárhelyi Egyetemre, hogy oktassak felsőfokon koreográfiát. Hosszú távra
terveztünk, követve mindenkinek a fejlődését, elindulhatott valami. 2009-ben
alakult a főiskolai balett képzés, én 2010-től tanítok ott.
Azért az elismerés, ha valakit egy
egyetemre hívnak tanítani.
Számomra
ez nem elismerés, hanem átok, mert annyira nem foglalkozik a rendszer azzal,
aki valamiben profi. Bolondnak, vagy
legalábbis félőrültnek kell lenni ahhoz, hogy a saját magad karrierjéről, az
anyagi jólétedről, egy tempóról, egy körforgásról, amiben benne vagy, lemondjál
azért, hogy bekerülj egy olyan közegbe, ahol egyáltalán nem tisztelik a szaktudást.
Doktorálnom kellett abból, amit tudtam, amiért odahívtak, újra és újra be
kellett bizonyítanom, mint állami alkalmazott, hogy én is érek valamit. De
megcsináltam, mert úgy éreztem, megéri és példát is mutathatok vele.
Hogy alakult meg a társulat?
Ahogy
végeztek a generációk, kiderült, hogy felsőfokú oktatás sincs ezen kívül, így
intézmények sincsenek, akik befogadhatnák a táncosokat. Nem áll rendelkezésükre
egy olyan kiszámítható jövő, mint mondjuk egy színésznek, akik el tudnak
helyezkedni szinte bármelyik színházban. A diploma megszerzése után az volt a
célom, hogy megpróbáljam őket egyben tartani, és itt jött a képbe a
társulatalapítás gondolata. Ez a mostani társaság úgy összekovácsolódott egy
bizonyos táncszínházi látásmód köré, hogy vétek lett volna elengedni őket.
Egyébként pedig bennük is legalább annyira ott motoszkált, hogy létre kellene
hoznunk egy olyan társulat, ami ütőképes, különleges, és meg tudja mutatni
mindazt a munkát, amit az elmúlt években, évtizedekben sokan belefektettünk egy
kortárs táncműhely létrejöttébe.
Ha jól tudom, ez az egyetlen kortárstánc
társulat Romániában.
Igen,
bár az M-stúdió is hasonló vizeken evez, ők inkább a színház felől közelítik
meg a kortárs táncot, mi viszont tisztán a táncot helyezzük előtérbe.
Akkor ez egy fontos szerep, amit Te betöltesz.
Több
mint valószínű, hogy én vagyok és leszek az a katalizátor, aki útjára indítja
az új társulatokat, jobban belegondolva egyfajta célomnak, küldetésemnek is
érzem azt, hogy minél több ilyen szerveződést létrejöjjön Romániában. Úgy gondolom,
hogy az új társulatok vezetői azokból a mostani táncos-tanulókból fognak
kikerülni, akiket jelenleg én oktatok. Elindult egy olyan kohézió, ami nagy
dinamikával kezdi betölteni a teret, a fiatalok tele vannak energiával,
ötletekkel, gondolatokkal, inspirációkkal, mindez hozzásegíti őket ahhoz, hogy
előbb-utóbb létrejöjjenek a független, kortárs táncműhelyek is.
Nem vagy féltékeny?
Egyáltalán
nem. Olyanok ők, mint a gyerekeim. Egy tanítónak tudnia kell, hogy a tanítás
azt jelenti, hogy a gyerek egy darabig képviseli azt, amit a tanárjától kapott,
de aztán egyszer csak elkezdi képviselni saját magát mindazzal, amit tőle tanult.
Ha nem ezt tartod szem előtt, semmi értelme a tanításnak. Bizonyos értelemben
azzal, hogy tanítani kezdtem, öngólt adtam magamnak, mert ott van egy halom
színház, ahová eddig engem hívtak dolgozni, most meg őket hívják. Jóval
kevesebbet keresnek, mintha én lennék ott, és hellyel-közzel meg is tudják
csinálni a feladatot, de ezért nem hiszem, hogy féltékenynek kellene lennem, sőt
inkább nagyon büszke vagyok rájuk. Az én koreográfusi létem nem ezen múlik,
hiszen, ha valaki velem akar dolgozni, az velem is fog dolgozni. Nem vesszük el
egymás kenyerét, mindenki külön karakter, mindenki a saját útját járja.
Hogy fogadtátok az idei Vendégváró Fesztivál
meghívását?
Megtiszteltetés
volt ez az odafigyelés a munkámra és a társulatra, nagyon köszönjük a Bethlen
Téri Színház és a Közép-Európa Táncszínház művészeinek és vezetőinek ezt a lehetőséget,
hiszen nekünk még nagyon sokat kell dolgoznunk, le kell futni a kötelező
köröket, fontos, hogy a táncvilág tudomást szerezzen rólunk, de szerencsére a
sok felkérés önmagát generálja. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy jónak
kell lenni, fel kell kelteni a szakma és nem utolsó sorban a közönség
figyelmét, és ez nagyon sok energiát emészt fel.
Hogyan működik most a társulat?
Egyszerű
cégként, kft-ként, de egyesületet szeretnénk alapítani, hiszen a pályázatokból,
bár megélni nem lehet. Romániát illetően alig van lehetőség, de a világban sok van.
és a pályázatok nagyon fontos kiegészítői egy társulat gazdasági életének.
Miért pont két Ionescu-darabot hoztatok
erre a bemutatkozásra?
Ezek
vizsgaelőadások, a darabok koreográfusai ezekkel vizsgáztak az elmúlt években,
hiszen előadás nélkül nem kaphatnak diplomát. Nagyon eltérő témákat játszik a
társulat, nem csak Ionescut, de például a Tótékat vagy akár a Dirty Dancinget
is játsszuk.
Nemrégiben sikerült nagyot előrelépni,
hiszen megkaptátok az Erdélyi Magyar Televízió volt székházát, az egykori
zsinagóga épületét Marosvásárhelyen. Mi vele a terv?
Viszonylag
könnyű dolgunk volt a pályázásnál, mert egyedi dolgot szerettünk volna az
épületben kialakítani, méghozzá egy kortárs táncközpontot, így megkaptuk az
épületet. Mivel korábban a helyi tévé működött benne, technikailag elég jól fel
van szerelve. Az oktatásnak nagy szerepet szánok, de minden este lenne színházi
előadás is. Egy performatív művészeti központot szeretnék létrehozni, ahol
nemcsak a kortárs táncnak van helye, de kiállításoknak, zenés esteknek, performanszoknak
is tudnánk helyet biztosítani. Fontos lenne, hogy olyan produkciókat fogadjunk
be, melyeket jelenleg az állami intézményrendszerek még nem képesek a helyükön
kezelni, pedig létező dolgokról, művészekről, előadásokról van szó. A ritmus, a
dinamika, a képiség, a folyton megújulásra való készégnek és az innovatív dolgoknak
szeretnénk ott helyet adni.
De ehhez pénz is kell.
Folyamatosan
keressük a megfelelő forrásokat, mind városi, mind megyei, mind pedig országos
vagy európai szinten. A profi táncos csapat kialakulása mellett szükség van egy
profi marketinges-pénzügyes háttérre is, akik tudják, mit hol, hogyan lehet megvalósítani.
Egy ponton túl már nem szeretnék az adminisztratív dolgokkal foglalkozni, de
rájöttem, hogy ugyanúgy, ahogy a táncosokat, lehet, hogy a menedzsmenthez értő
új generációt is nekem kell kinevelnem annak érdekében, hogy egy ponton túl a
művészetemre koncentrálhassak.
Mik a közeljövő tervei?
Legfőképpen
az életben maradás, és ha ez működik, minden más már csak részletkérdés. Ezen
kívül nincsenek problémáink, hogy a művészeknek fizetést kell adni, én sem
ezzel foglalkoztam az elmúlt 40 évemben, hogy gazdasági igazgatóként működjek,
most tanulok bele egy csomó dologba, a terv az, hogy legyünk ügyesek és
maradjunk életben. Szerencsére szépnek látom a jövőt.
Készítette:
Fejes Imre
Szerkesztette:
Berec Sára
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése